Az életünk során adódó problémák leküzdése után a legnehezebb dolog: túllépni. Átugrani, feldolgozni mindazt, ami történik velünk. A lelki gyógyuláshoz ugyanis elmismásolhatatlan ez a lépés, különben örök góc marad a seb helyén. De vajon miként kell megemészteni? És mikor mondhatjuk nyugodt szívvel: már túl vagyok rajta.
Rengeteg alkalommal kapom meg azt a kérdést, hogy „hogy dolgoztad fel?”. Mert általában, aki ismer azt látja, hogy mosolygok, vidáman élek, egyszóval úgy tűnik túlvagyok a dolgok nehezén. A legelső alkérdés mindig a vakságomra vonatkozik. Hogy dolgoztam fel azt, hogy nem látok. Aztán miként barátkoztam meg a dialízissel és ezzel az egésszel, ami épp most is folyik.
Talán nem tévedek, ha azt mondom nincs olyan gyógymód, ami mindenkinek segítene, hiszen ahány ember él a Földön annyiféleképpen emésztgetjük az élményeinket. De tény: óvakodni kell a gondok temetésétől. Van olyan szeglete életemnek pl. Édesapám halála, amit elföldeltem, mondván nem gondolok rá, nem beszélek róla, megyek tovább. Ez egy darabig gyönyörűen működött, de most, lassan nyolc évvel a történtek után érzem, hogy begócosodott a sebhely – s egyre jobban fáj. A megoldás pedig az, hogy ennyi év után is elővegyem magamban a régi emlékeket és rágódjak, próbáljak őrölni a gondolataim, érzelmeim malmában.
A szőnyeg alá söprés tehát nem jöhetett szóba. A vakság problémájával elég korán kellett szembesülnöm és nem is titkolom: volt egy hét, amikor a Szüleimen kívül mással nem akartam beszélni. Ez nálam a legmaximálisabb befordulás jele, hiszen lételemem a beszélgetés, a barátokkal tartott kontaktus. Akkor és ott úgy éreztem senki sem érdekel, vége a világnak. Egy sötét burokban voltam éjjel-nappal. Hiába szólt a tévé vagy próbált felvidítani Anyu – lélekben is megvakultam. Egy feketelyuk voltam az élet galaxisában.
Aztán valahogyan feltápászkodtam. Utólag úgy érzem az események rángattak ki, hiszen abban az évben (2001 majd 2002) megjártuk Sopront és Budapestet is, ahol ott ragadtam, három hétre. Tehát, mint egy vákum tovább rántottak a történések, nem volt időm nyaldosni a sebeimet. Annál több időt töltöttem a vak életmód megszokásával, azaz estem gyönyörű nagyokat. Addig is ütődött voltam, de a fejem joggal indulhatott volna a „szivárvány” szépségversenyen… Sokat koppantam, ütköztem, de mindenki így kezdi. Azóta már megtanultam esni, amire talán a legbüszkébb vagyok, de ahhoz, hogy idáig eljussak jópárszor kellett megcsókolnom, hol a hátsó felemmel, hol az orcámmal az anyaföldet.
A lényeg, hogy az események húztak magukkal. Amikor véglegesen elment a látásom (2005) is muszáj volt menni tovább, hiszen épp az iskolapadot koptattam.
Fontos azért itt elmondanom, hogy a saját nyüglődéseimmel tényleg egész jól elbánok, birkózok sokat magammal, de általában én nyerek. Viszont az engem is érintő, de nem velem történő tragédiák pl. Apu, Nagyi halála már más dolog. Ezek nagyon térdre kényszerítenek és nem vagyok jó a feldolgozásukban. Bizony annak idején látszott rajtam, hogy megtörtem és tényleg szilánkos volt a kép. Szóval rájöttem: én csak saját magammal szemben tudok hatékony lenni.
Az évek sokféle megpróbáltatást hoztak, de a legnagyobb mégis a tavalyi volt, ahogy már mindenki tudja a vese-mese személyében. Az igazat megvallva nem hittem volna, hogy ezt valaha is helyre tudom magamban rakni. Túlságosan sok volt a sokk. Maga a kezelés, a diéta, a kontroll beépítése a mindennapjaimba, a rosszullétek…
Most mégis elmondhatom, hogy jó helyen van az életem vitrines szekrényében. Megtalálta a polcát és békében fekszik ott a vakság és egyéb sérülések dobozkái mellett.
Ezt sem egyedül értem el, hanem a barátaimnak köszönhetem, azoknak az embereknek, akik mindig mellettem állnak és ott vannak mindenhol: a kórházban, a dialízisben, az utcán, a boltban, az életemben. Nélkülük nem ment volna. És végülis itt a pont, mert van kiért vidámnak lenni, van kinek nevetni, van kire mosolyogni – és ez a legjobb motiváció a világon.
Végül eljutottam a konklúziómig. Ez a saját életemre szabott kis végkövetkeztetés, de az sem lehetetlen, hogy más is csipeget az én receptemből:
A vidámság a kulcs. A nevetés. A mosoly. A kacagás – amikor úgy nevetsz, hogy folynak a könnyeid és fáj a hasad. Nincs ennél jobb gyógyszer. Tudni kell eljutni odáig, hogy az ember nevessen a nehézségein. Tudni kell mulatni a helyzetünkön, fityiszt mutatni a gondoknak és kacagni. Mert a nevetés láthatatlan gyógyszer, de mindennél gyorsabban gyógyítja a sebeket.
Akkor kezdünk el felállni a sokkjainkból, ha képesek vagyunk jót derülni a problémáinkon. Akkor már ott vagyunk a kapuban és onnan már nincs visszaút.
Én mindig mosolygok. Persze az ágyam kis eldugott zugában néha engem is el szoktak fedni a könnyek, de aztán megrázom magam, akárcsak Lili alvás után – átmozgatom testemet, lelkemet. Belezökkenek újra az életbe és bazsalygok, vigyorgok…. Mert a vidámság a kulcs a túllépéshez. Akik pedig szeretnek és akiket szerethetek táplálják ezt a kifogyhatatlan nyersanyagot: a mosoly-reaktort.