Az érzelmeinket elengedni egyszerűbb, mint hinnénk. Csak éppen tele vagyunk nézőpontokkal azzal kapcsolatban, hogy a düh kitartó, a harag nehezen múlik, a fájdalom meg örökös vendég. Többnyire két stratégiát követünk, ha felbukkan bennünk valamilyen érzelem. Vagy elfojtjuk, bebörtönözzük, bezárjuk, mondván nincs és nem is volt soha. Vagy bevonódunk és tovább alakítjuk a drámánk főszerepét, meg kell hagyni, többnyire kiváló hitelességgel. Tehát vagy önkifejezésbe (utóbbi), vagy elfojtásba megyünk át (előbbi). Talán mondanom sem kell, hogy egyik sem könnyíti meg az életünket. Sőt. Bár a kifejezésre juttatás még mindig egészségesebb, mint az elnyomás, ám előbbi kijelentést az elszenvedők valószínűleg jogosan megcáfolnák. De akkor mi a fene az az elengedés?
Amikor megengedjük annak, ami van, hogy legyen. A Sedona módszer megfogalmazása szerint üdvözöljük az érzést. Mintha tényleg azt mondanánk neki, hogy hello: itt vagy, velem. Látlak. Érezlek. Nem fordítom el a fejem.
Önmagában ezzel a lépéssel megtörténik az elengedés, de további kérdésekkel is segíthetjük a folyamatot.
Ahhoz, hogy üdvözöljünk egy érzést, energiát – ki-hogy nevezi, nem kell tudnunk definiálni. Mert néha ez könnyen megy: egyértelműen dühöt vagy fájdalmat érzünk. De olykor olyan érzelmi katyvasz borzolja a kedélyeinket, amire nincsenek szavaink. Nem is kellenek a kifejezések.
A lényeg az “átölelés”. Az átérzés. Vagy ahogy a HeartMath Intézetben tanítják átlélegzés. Amikor bennünk van a “csomag”, és mi jelen vagyunk vele. Ez az elengedés, ami sóhajtással, megkönnyebbüléssel járhat és egy új élet kapuját tárhatja ki előttünk.
Aki nem hiszi? Szívből ajánlom, hogy járjon utána!