Fáj. De miért? Keresem a válaszokat. Kutatom az okokat, a racionális érveket. De az érzések között felesleges a realitás porszemeit elhinteni, mert a lélek szele messzire fújja őket. A háttérben millió tudatos és tudattalan indok húzódik meg. Fáj, mert nem értem, vagy mert kívülről várom a megváltást, miközben ezt senki sem adhatja meg nekem.
Régen hajlamos voltam arra, hogy az önsajnáltatás mocsarába süllyedjek. Arra vetemedtem, hogy a külvilágot hibáztattam, miközben igyekeztem elhinni, hogy nem vagyok egyéb csak áldozat. Áldozata a körülményeknek, az embereknek, a helyzeteknek, az eseményeknek. Ha elfogadtam ezt igazságként, az igazságomként, akkor úgy beszippantott, mint egy túlvezérelt porszívó csöve. Alig akadt menekülés tőle. Az örvény húzott egyre lejjebb, és én védhetetlenül fuldokoltam. Valaki ekkor küzd, támad, vadul belemar mindenbe és mindenkibe, habzóan tátongó lélekszájjal harap és rombol. Észre sem veszi, hogy a benne tomboló erők kint is pusztítást hoznak az életébe. Van, aki sír, zokog és teljesen magába roskad. Bezár, nem szól, és azt éli meg, hogy a rettegett, félt sötétség végképp ráborul.
A letagadás, elmismásolás, a kirakat jókedv, vagy az arcokra ráncigált és pillanatragasztóval odatapasztott pozitív-maszkok nem segítenek. Sokan azt gondolják, hogyha egyetlen mondatot mantráznak támogató érzelmi háttér nélkül, akkor majd a probléma megoldódik. Köddé válik. Felszívódik. Ám ehelyett betokosodik, s lelki tályoggá alakul, ami egyszer kifakad. Lehet, hogy váratlanul, lehet, hogy egy nüansznyi apróság hatására, de a domino elindul.
A nehézségek nem arra valóak, hogy a struccpolitika alapját képezzék. Hogy beleestem-e ebbe a csapdába? Természetesen. Úgy okoskodtam, hogyha úgy csinálok, mintha semmi sem akarná épp széttépni a szívem, akkor az nincs is. Tévedtem. Ott volt. Maradt. És várt arra, hogy végre napfényre kerüljön.
Az érzéseim figyelésének, megélésének fontosságára idővel jöttem rá. S erre a tanulságra a mai napig emlékeztetnem kell magamat. Mert a régi minták, hiedelmek újra és újra felbukkanhatnak, hiszen a gyökereik nem egyszer generációkon ívelnek át.
Most is képes vagyok megsajnálni magam, ha elragad a fájdalom, ha átveszi az irányítást az aggodalom, de olykor olyan banalitás is elegendő az ördögi kör megkezdéséhez, hogy nincs kivel játszanom.
A jelenlét, mint örök támasz rengeteget segít. És az, hogy egyrészt hajlandó vagyok megélni az érzéseimet, másrészt hergelődés helyett képes vagyok navigálni a fókuszomat. Az elmém és a szívem színterén egyaránt.
A belső világom tudatos formálása csodálattal, hálával tölt el. Olyan, mintha egy gyurmát fognék a kezembe, amiből pillangók, fák vagy épületek is születhetnek. De ehhez az kellett és kell jelenleg is, hogy felelősséget vállajak a tetteimért, és azért, aki itt és most vagyok. Sőt azért is, akivé válok, alakulok.
És igen, ehhez hozzátartoznak a hisztik, kiakadások, ideiglenes sértődések, megbántódások, csalódások, értetlenségek, besokallások. De már nem akarom letagadni őket, vagy hátat fordítani nekik. Üdvözletemet küldöm, jelenlétben lélegzem, és végül, ha a tenger hullámzása lecsillapodott olyan gondolatokat és érzéseket választok, amik táplálnak, emelnek, s teremtenek. Nem kevesebbet annál, mint amire vágyom.
Minden út ugyanoda vezet. De nincs két egyforma ösvény. Ezért biztatok mindenkit arra, hogy próbálja ki, neki mi az, ami működik, ahelyett, hogy nekem vagy bárki másnak bármit elhinne. Mindenki tanító és tanuló, egy személyben. És minden idő a legjobb pillanat az inspirált cselekvésre. Például most? Vagy most? Esetleg most!