Hajlamos vagyok mentegetni az embereket. Hajlamos vagyok arra, hogy megmagyarázzam miért olyanok, amilyenek. Hajlamos vagyok arra, hogy felmentsem őket a tetteik súlya alól. Mert bennük vannak a rejtett értékek, csak még nem bukkantak felszínre, mert nem egyszerű a magánéletük, valójában boldogtalanok, de nem mernek továbblépni, mert a félelem uralja őket, de ahelyett, hogy ezt próbálnák meg uralni inkább másokat hajtanak az uralmuk alá.
Millió magyarázatom van arra, hogy miért bántják a környezetükben lévőket, hogy miért taposnak bele a többiek lelki világába, hogy miért alacsonyodnak le olyan mély szintre, ami már-már felfoghatatlan. Hajlamos vagyok kiutat keresni nekik, és nem hibáztatni őket.
De eljön az a pont, az a pillanat, amikor betelik a pohár. Amikor már nincsen erőm senkit sem mentegetni, nincsen erőm megmagyarázni miért olyan, amilyen, amikor nem tudom a szívemet nyitva tartani, mert túl sok az, amit látok, amit érzek, amit tapasztalok.
Eljön az a momentum, amikor ki kell mondanom magamból, hogy az illetőnek nem a magánélete a sózsákja, nem a félelmei rabja, nem a döntésképtelensége fogja, hanem egy bunkó, aki mindenkin átgázol, aki mindenkit a szájára vesz, aki nem akarja még csak megpróbálni sem másként élni az életét.
Eljön az a szemvillanásnyi idő, amikor elönt a düh, a harag, és nem akarom felmenteni a tettei alól, nem akarom meglátni a gyenge, sebezhető oldalát, mert elvakít az igazságtalanság, a megbántottak iránt táplált együtt érzés hulláma.
Néha ki kell mondani, hogy igenis az, amit a másik tesz, az, ahogy viselkedik, vagy ahogy nem viselkedik nem fér bele. Mindig nem jöhetnek a kifogások, mindig nem várhatóak a fel- és megmentő magyarázatok, örökké senki sem rázhatja le magáról a felelősségvállalás köpenyét.
Van, amikor tisztán, tűpontosan, élesen kirajzolódva kell látnunk a másikat. És ezért nem vagyunk hibásak, ezért nem vagyunk kevésbé jó emberek, egyszerűen csak van az a pont, amikor nemcsak betelik, hanem túlcsordul az a bizonyos pohár. Amikor magunkat sem áltathatjuk tovább, amikor lehullanak az álcák.
És hogy mindebből mi a tanulság? Semmi! Csak annyi, hogy rendben van, és rendben vagyunk, ha néha azt érezzük, hogy elég, és azt látjuk a maga fájdalmas valóságában, ami van. Se többet, se kevesebbet.
