Sok mindent tanul életútja során az ember, s valamilyen faramuci okból akkor a legtöbbet, amikor félig kilóg a lóláb, és az a bizonyos mérleg inkább a túlvilág felé billen. Hogy mit lehet tanulni akkor, amikor a lét a tét? Sok mindent. Szeretetet. Hogy mi is az valójában, és hogy kikhez is kötődik. Elfogadást. De nem a beletörődés, a beletörés, hanem a megengedés teréből. Mert bár nyugodtan bele lehet fásulni, bele lehet szakadni az ellenállásba, a tiltakozásba ez mit sem segít, sőt, igazából elerőtlenít.
De ez mind semmi! Amikor a hőn szeretett másik létének fonala vékonyodik el szinte szakadásig, akkor érkeznek meg az emberfeletti tapasztalások. A fáradtság ideiglenesen eltűnik, a legalapvetőbb igények, mint például evés, alvás másodlagossá válnak. Aztán persze, amikor a készenlétnek vége, akkor a test összerogy, és remegve zokog a lélekkel, de addig, amíg a terminátor állapot tart nincs megállás.
Amikor az ember azt éli meg, hogy épp elfolyik az élete, akkor sok mindent végigpörget magában. A hibáit. Mindazt a múltbéli tettet, amit legszívesebben el sem követne már. A rengeteg gyerekes, önző, gonosz, alaptalan viselkedést, reakciót, és közben sorjáznak azok a momentumok is, amikor az fáj a leginkább, hogy a tettre megvolt a lehetőség, ám az esélyt mégsem követte cselekedet. Az elmulasztás visszavonhatatlansága, és a tudat, hogy mindez már nem pótolható bénító. Az is hamar nyilvánvalóvá válik a lélektérben zajló életfilm vetítése közben, hogy a megbocsájtás mennyire fontos, s hogy ez először is önmagunkkal kezdődik, aztán árad kifelé. Hogy az esély nem kerül semmibe, s mégis életeket, szíveket menthet, mert bár elfelejteni nem kell mindent, ami történt, de a tiszta lap eleganciája, mint út rendelkezésre áll. Engem is sokszor ajándékoztak már meg ennek a kegyével, s nem éltem vele vissza, ugyanakkor túl sokszor fájón vonták meg tőlem még a legminimálisabb esélyt is, ami nehezen behegedő sebet vájt szívem szövetébe.
Sohasem rajongtam a szilveszterért, s amióta kutyás vagyok különösen berzenkedek tőle a durrogtatások miatt. S bár ez idén sem változott, de egy valami most mégis más. Igaz már éltem meg kegyetlen nehézségeket, cipeltem kínzó veszteségeket, de most érzem igazán mekkora szükségem van az óév tényleges elbúcsúztatására, és a múlt súlyos pakkjának tengerbe hajítására. Talán nem véletlen, hogy régen szokások vezették az embereket az óév elengedésében, mert kell, mert fontos, mert megkönnyebbülés, és mert esély. Esély a jobbra, a szebbre, esély arra, hogy az újév hozhat magával valami újat, valami tisztát, valami ragyogót, aminek a szándéka, az igénye, a vágya már most is itt él, pulzál! Így életemben először szívből állok bele a pillanatba, őszintén nézek szembe mindazzal, ami történt, nem kívánom tovább hordozni, végre leteszem, s engedem, hogy a napnyugtát, a sötét éjszakát, s a hajnal hasadtát megelőző mélységes koromfeketeséget áttörje a felkelő nap aranylóan simogató sugara! Ez a melegség, ez a reményteli fénynyaláb öleljen át mindannyiunkat, s kérjen fel minket egy táncra, ami átvezet a 2024-es esztendőbe!